Szobrász, festő, építész és költő. Az emberi kultúra történetében egy örökké lángoló üstökös. Egy művész, aki áttörve a hagyományos kereteket, ledöntve az emberi és művészi szabadság korlátait, műveivel egy olyan örök érvényű világot teremtett, amely túlnő századokon, korokon, irányzatokon. Egy művész, aki örök harcban volt önmagával és a világgal, és ezt az állandó küzdelmet véste márványba, festette falra és foglalta versbe. Egy művész, akinek művei szimbólumokká váltak. Michelangelo mellett nem lehet elmenni. Művei megállásra kényszerítenek, lenyűgöznek, magukkal ragadnak, csodálatba ejtenek. Érzéseket kavarnak fel, ismeretlen belső erőket mozgatnak meg. Hiszen a Pieta Mária-fájdalma, az óriás Dávid büszke szépsége, a belőle áradó, győzelmet sugárzó erő és hatalom, a rabszolgák szenvedései, a Sixtus-kápolna freskói, minden mozdulat, indulat mind rólunk is szólnak, a mi fájdalmainkról, vágyainkról, szenvedéseinkről, harcainkról és győzelmeinkről, kimondott vagy eltitkolt érzéseinkről. Ráébresztenek önnön nagyságunkra, és rádöbbentenek esendő, gyarló, porszemnyi mivoltunkra.

Michelangelo: egy művész, aki a szobrászatban, festészetben és az építészetben egyaránt eljutott az alkotás csúcsára. Önmagát azonban mindig szobrásznak vallotta. A szobrászatot érezte igazi hivatásának, feladatának: kibontani az anyagba zárt ideát, megszabadítani az anyagban rejlő alakot, eszmét a fölöslegtől, és ezáltal megteremteni az élő alakot.
Művészetének megértéséhez életművét és egyéniségét mint egységes egészet kell vizsgálni.
Az itt következő részletek távolról sem adnak átfogó képet Michelangelo életéről és művészetéről. Teljesen hiányzik például a történelmi háttér ismertetése. Művei közül is csak a legjelentősebbek, a nevével egybeforrt, szimbólumokká vált alkotásai vannak röviden bemutatva. Ezek a töredékek sokkal inkább tekinthetők egy-egy fényforrásnak, amelyekkel megvilágítva e hatalmas életmű néhány központi mozaikját, talán tisztábban láthatóvá és érthetőbbé válnak a többi részletek is.

Az idézetek után zárójelbe tett számok a Bibliográfia oldalon található könyvek sorszámát jelölik.

Michelangelo Buonarroti nemcsak az olasz reneszánsznak volt messze kimagasló mestere, hanem egyben a művészet világtörténetének legnagyobb hősei közül való. Hatalmas műalkotásaival olyan magasságokig jutott, mint a világtörténetnek csak igen kevés művésze, sőt kívüle talán egyetlen egy sem. (6, 5. old.)

Önmarcangoló töprengéseit, vívódásait, keserűségét versekbe és festett, faragott titánok szenvedélyes mozdulataiba írta. Olyan erővel, hogy a mai néző is megborzong alakjainak emberfeletti fájdalma és rettentő haragja láttán. (7, 248. old.)

A reneszánszból indul; de benne már hiába keresnénk annak az új embernek a harmóniáját, aki derűs érdeklődéssel néz körül a frissen fölfedezett világban (...). Benne nincs semmi Leonardo eleganciájából, pallérozottságából. Ő nem ismerte a boldogságnak azt a rejtélyes, párás, tiszta mosolyát, mely idősebb pályatársának művein dereng. Ő állandóan egy egész világgal küzdött, szertelen arányú művészi elképzeléseihez hegyeket mozgatott meg, utakat épített; bár foglalkozott anatómiával, és ismerte az emberi test fölépítését, mindig jobban, elsőrendűbben érdekelték művészi látomásai, mint az anyag szerkezete és a természet törvényei.
Legtöbb műve valami önmagával való titáni harcból születik. Ha Leonardo inkább fürkészve kutató szem, áhitatos figyelem és a tudós fölényével vegyes talányos művészi irónia a világ valósága felé, akkor Michelangelo éppen az ellentéte: kevélység és megalázottság, düh és önmarcangolás, teremtő szárnyalás és tépett vergődés. Pályája elején a diadalmas Dávid áll, a feszülő fiatal erőnek ez a lenyűgöző, büszke nyugalmú remeke. Kis költői túlzással azt lehetne mondani: a többi voltaképpen már nem más, mint ennek a Dávidnak a megtöretése. (2, 248. old.)

Michelangelo sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz. Amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna. A szellemében megszületett szoborról egészen kicsiny méretű mintát nagyolt ki viaszból, aztán egyenest a márványtömbből faragta ki művét, segédminta vagy élő modell igénybevétele nélkül. Annyira ismerte az emberi test formáit, szerkezetét, cselekvő képességét, mozgási lehetőségeit, hogy a testnek legszokatlanabb mozdulatai, felfokozott erőkifejtése, soha nem látott fordulatai mind keze ügyébe estek, innen vésőjének biztos járása. (6, 9. old.)

Michelangelo munkássága a quattrocento hagyományaiban gyökerezik és a firenzei platonizmus művészetelméletének hatását mutatja. A formai szépség és a szellemi kontempláció egyensúlyát azonban hamarosan megbontotta műveiben az a probléma, amellyel egész életén át küzdött, a lélek vágyainak és a test erőinek , lehetőségei szűk voltának az ellentéte. Alakjai többnyire tragikus hősök, akiknek lobogó szelleme kitörni igyekszik a földi korlátok közül, és ezért többnyire (különösen híres rabszolga figurái) ideális önarcképének tekinthetők. Formái szükségképpen rombolják szét azt a szépségideált, amelyet a test vagy az arc kánonjainak kialakításával a quattrocento oly nagy fáradsággal hozott létre, és helyette az ember lelki-érzelmi világára irányítja a figyelmet, amelyben a folytonos küzdelem szenvedélyét csak oly ritkán oldja fel a megértés és a megnyugvás derűje. (3, 335. old.)

(...) embereinek nemcsak külső formái, nem csupán fizikuma érdekli vésőjét, ecsetjét, hanem az érzések, az indulatok gazdag skálája is, amely kiül az arcra, mozgatja a tagokat, feszíti az izmokat, szóval a belső élet bélyegét üti rájuk. Ez a sajátság nem csupán az ábrázoltak egyéni jellemzését szolgálja, hanem valamennyi alakját Michelangelo lelki vívódásainak, küzdelmeinek, zord sejtelmeinek hordozójává avatja. Műveinek szemléletébe merülve szinte azt kezdjük sejteni, hogy valamely fönséges szomorúság, az emberi mértéket túlhaladó nagyság olthatatlan szomja az az általános érzés, amely különös világát kiemeli a köznapi életből és magasrendűvé szenteli.
Ezért természetes, hogy messze elkülönödik a reneszánsz művészeitől, akik között született, élt és munkálkodott (a bölcs Leonardo, a derűs Raffaello; Leonardo fennkölt boldogságról vallott műveiben, Raffaello az élet szépségének öröméről, ő viszont már első munkáiban elárulja vonzódását a hősi eszmények és drámaiság iránt). A reneszánsz nagyjainak ünnepélyes nyugalma , szépségérzése, harmóniája távol esik Michelangelótól. Sőt az az érzésünk, hogy a reneszánsz szépséges álomvilága riadtan menekül az emberfeletti nagyság e hőse elől. (6, 8. old.)

Az a lefojtott szenvedélyű érzésvilág, mely az örömtelen Szent családban sűrűsödik, lesz ezután Michelangelo művészetének fő mondanivalója. Ez a szenvedély fokozódik haraggá a II. Gyula síremlékéül szánt Mózesben, s ez fokozódik elementáris viharzássá legnagyobb szabású festői munkájában a sixtusi kápolna mennyezeti freskóiban. (7, 244. old.)

Az anyag és a szellem, az emberi sanyarúság és az isteni világ között feszülő ellentét iránti kifinomult érzéke, a kétségek és a szenvedés, a tökéletesség iránti igény Michelangelo művészetének olyan emberi tartalmat, erőt adnak, amely őt a művészi szellem megtestesítőjévé teszi. Szonettjei, madrigáljai és Leveleskönyve egyaránt kimagasló irodalomtörténeti értéket képviselnek. (4, 920. old.)

Michelangelo tulajdonképpeni birodalma általában a testiségben felfokozott ember volt, akár bibliai, akár mitológiai vonatkozásban szerepeltette. Egy meghatározott ember arca kevéssé érdekelte, és így rajzai között alig akad portré (Cavalieri képmása, melyet Vasari említ, nem maradt ránk). Rajzolt ugyan fejeket, de ezeket életközelből a személytelen általánosítás szférájába helyezte át. Michelangelo annyira az alakra önmagára összpontosította figyelmét, hogy még az alakot körülvevő teret sem jelzi, sőt rendszerint az alapzat is hiányzik vagy minimumra korlátozódik. Az alak bizonyos mértékben magából sugározza ki a teret, amelyre érvényesüléséhez szüksége van. (1, 70. old.)

Rengeteget alkotott, mégis szándékánál, terveinél sokkal kevesebbet; remekműveket, de ezeknek egyrésze csak tervezett monumentális remekek töredéke. Ha így nézzük (és ő is nézte így), pályája tragikus.
(...) Kora ifjúságától fogva jellemzik a riadt menekülések, hirtelen pánikok, váratlan meghasonlások. Nemcsak pápai megbízóival áll állandóan hadilábon, hanem munkatársaival is. Levelei telvék panasszal; gyanakszik, folyton azt hiszi, megcsalják, becsapják, fondorkodnak ellene. A világhoz való viszonyának egyik állandó komponense a zsörtölődés. Komoly összegek fordulnak meg a kezén, mégis folyton az az érzése, hogy semmije sincs. Nyoma sincs benne az anyagiasságnak, mégis állandóan anyagi gondokkal viaskodik. Hiányzik belőle az egészséges ember létbiztonság-érzése. (2, 249. old.)

"Életmódjában mindig nagyon mérsékletes volt. Táplálékot nem élvezet céljából vett magához, hanem inkább szükségszerűségből. Különösen ha munkájával foglalatoskodott: beérte egy darab kenyérrel és még azt is munka közben ette." Így tudósít Condivi, és Vasari még jobban aláhúzza ezt, mikor így ír: "Michelangelo gazdag volt, de szegény ember módjára élt." Mindketten megvédik őt a fösvénység vádjával szemben, mikor arról tudósítanak, hogy milyen sok mindent egyszerűen elajándékozott, amit pedig jó pénzért eladhatott volna. Családját szerette, mindent megtett hozzátartozóiért, ami csak erejéből telt. Nem örült ugyan, ha nála voltak, mert attól félt, hogy munkájában zavarják, de támogatta apját és fivéreit, ahol és amikor szükség volt rá. Nyilvánvalóan nagyon gyakran került erre sor, mivel alig akadt közülük egy is, aki jól tudott volna gazdálkodni. Annyira meg is szokták, hogy mindenféle nehézségeikben Michelangelo segítségét vegyék igénybe, hogy néha ezt már ő is megsokallta. De mindig újra és újra adott. (1, 91. old.)

Különös, vad magányos ember volt.
(...) Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak.
Örök félreértés ez a nagy munkás lángelme meg a világ között. Ő maga magyarázta meg ezt a legszebben a San Silvestro sekrestyéjében Vittoria Colonnának:
"Sokan azt mondják, hogy a neves művészek különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember... Egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán megvalósítsa, ami a rendeltetése." (Francesco da Hollanda portugál festő feljegyzései alapján) (2, 247. old.)

Akkor sem volt rossz értelemben vett kevély - sokkal inkább saját értékét ismerő -, mikor nem tűrt el megalázást a nála társadalmilag magasabban állóktól, hanem szóval és tettel azonnal élesen felelt rá.
Ha nem is felelne meg a valóságnak, hogy Michelangelo olyan mértékben volt társaságkedvelő, mint általában szokás, semmi esetre sem volt az ellenkezője sem, erre számos bizonyíték van. Tudunk olyan baráti körről, melyben gyakran megfordult a római évek alatt, a Sixtus-kápolna mennyezet befejezése és Firenzébe való átköltözés közötti időben s egy másikról, melyet Firenzében látogatott a Medici-síremlék készítésének idején. Számos személynek - művésznek és nem művésznek - nevét ismerjük, akik rendszeres kapcsolatban voltak vele. Ezek közé tartozott Sebastiano del Piombo velencei festő is, valamint a Rómában banktisztviselőként tevékenykedő Leonardo Sellaio, aki az 1517-ben Firenzébe átköltözött Michelangelónak minden római eseményről beszámolt, ami csak érdekelhette; továbbá az ugyancsak római bankban dolgozó firenzei Luigi del Riccio, aki önzetlenül intézte Michelangelo ügyeit, lebonyolította levelezését és saját házában ápolta súlyos betegsége idején. Korai halála (1546) a legmélyebben megrázta a mestert. Luigi del Ricción kívül kevés emberhez kötötte meghitt kapcsolat. Közéjük tartozik még életrajzírója, Ascanio Condivi festő is, Michelangelo tanítványa és barátja utolsó római éveiben, aki 50 évvel volt fiatalabb nála. A köztük lévő bizalmas viszonynak köszönhetjük azokat a feljegyzéseket, melyekre Michelangelo életéről való ismeretünket alapozzuk.
Valójában azonban csupán két ember volt, akihez Michelangelo egész lényével kötődött: Tommaso de Cavalieri és Vittorio Colonna. (1, 92 old.)

Michelangelo művészi fejlődésével kapcsolatban röviden meg kell emlékezni két, részére igen fontos barátságról. Az egyik, valószínűleg1532-től a rendkívüli szépségű, fiatal római nemeshez, Tommaso Cavalierihez fűződött, akihez legszebb szerelmes szonetteit írta, s akinek számos rajzát ajánlotta (Phaeton bukása, Tityos; Windsor, Royal Library). A nagy műveltségű Vittoria Colonnával az 1530-as évek második felében szövődött Michelangelo barátsága, s ez művészetének további alakulására jelentős hatást gyakorolt: kései műveinek vallásos szemlélete jórészt a grófnővel való beszélgetésekkel hozható összefüggésbe. Több rajzot készített neki (a londoni British Museum Keresztre feszítése, és a bostoni Gardner Museum Pietája stb.) s több költeményét írta hozzá. (3, 333. old.)

Michelangelo fiúk iránti vonzalmát évszázadokig elhallgatták, eltitkolták. Költeményeit előzetes változtatásokkal publikálták: a szerelmes versekből eltüntettek minden férfiúi vonatkozást. A signor szót átcserélték signorára, a hímnemű névmásokat és utalásokat nőneműekre. Ezek a változtatások miatt azonban több helyen a mondatszerkezetet is át kellett alakítani és több kifejezést szelídebbel helyettesíteni. Ezeknek az átdolgozásoknak eredményeként sok esetben nemcsak a férfi vonatkozások tűntek el, hanem a jellegzetesen michelangelói vonások is. Az első eredeti szövegű kiadás csak 1863-ban jelent meg.
Michelangelónak több férfiszerelme volt élete során, különösen azok a fiatal fiúk közül, akik modelljei voltak munkáihoz: többek között Gherardo Perini, a nemesi származású Tommaso Cavalieri, Cecchino dei Bracci, és egy fiatal férfiprostituált, Febo di Poggio. Perini több, mint tíz évig élt együtt Michelangelóval. Bracci 13 éves volt, amikor az akkor 66 éves Michelangelo beleszeretett. Bracci alig két évvel később meghalt. Michelangelo teljesen összetört és magába roskadt, és egy évet töltött azzal, hogy sírfeliratokat írt Bracci síremlékére.
Michelangelo maga nem titkolta a férfiak iránt érzett vonzódását, és ezt közvetlen környezete is elfogadta . Homoszexualitása, amely művészetében is tükröződik ("Michelangelo 5 és fél méter magas Dávid szobra megtestesítője lehet a férfi szépségnek ... és a homoerotikus vonzalomnak"), nem jelentettek akadályt abban, hogy megbízásokat kapjon az akkori leghatalmasabb civil és egyházi vezetőktől.
Michelangelo sok esetben hangsúlyozza szerelmi érzéseinek platóni tanításnak megfelelő szellemi vonatkozását. Kétségtelen azonban, hogy a fiúk iránti rajongását döntő módon meghatározta a testi, érzéki vonzalom is, a férfi test szépségének néha szinte túlzásokba eső imádata. Ilyen megközelítésben talán nemcsak a reneszánsz hatását kell fellelni a művészetére oly jellemző meztelen (főként férfi) test szépségének ábrázolásában.*, **
Annak ellenére, hogy Michelangelo nyíltan vállalta a fiúkhoz való vonzódását, a testi szerelmet legyőzendő, elfojtandó vágynak tekintette, és igazodva a platóni tanításhoz, a testi kapcsolatot, vonzódást igyekezett áthelyezni szellemi síkra. A testi szerelemmel, vággyal való harc, annak legyőzése és a szellemi szférába emelése belső vívódásokhoz, gyötrelmekhez is vezettek, és ezek műveiben is kifejeződnek. Így Michelangelonál a meztelen test a testi szerelem önfeledt boldogsága helyett sokkal inkább és többször rejt magában valami belső küzdelmet, keserűséget, feszültséget. Ezt fokozta ifjúsága két meghatározó egyéniségének hatása is:

Már-már jelképes az ifjúsága fölé emelkedő két ellentétes alak: Medici Lorenzo a maga derűs pogányságával, és Savonarola azzal a vallásos szigorral, amelyben egyszerre van reneszánsz-ellenség is, meg (egyelőre még az egyház keretei között kívánt) vallási reform-igény és Róma-ellenesség is. Michelangelóra mindketten mélyen, életre szólóan hatottak. Kettősségük végigkíséri egész életén; belső harca leginkább e két pólus között folyik.
A reneszánsz fia: olthatatlanul vonzódik a szépséghez, elsősorban az embertest szépségéhez (a természet iránt nem volt túlságos érzéke, illetve érdeklődése). Szinte letépi a ruhát a testről, hogy úgy tétessen vele vallomást önnön szépségéről. De közben Savonarolának a profán szépséget elítélő szava is ott visszhangzik benne, ott lappang a sejtjeiben, ott bujkál a vérében: nem tud szabadulni tőle.
Mint mindig, ha lelke legmélyebb rétegeibe akarunk bepillantani, verseinek olvasása mellett elsősorban a Sistina freskóit kell szemügyre vennünk. Aretino álszenteskedve botránkozott meg azon, hogy a meztelenség orgiáját vetítette oda egy templom falaira. Azt azonban már nem tette hozzá, és valószínűleg észre sem vette, hogy ez a meztelenség minden, csak nem boldog. Annak az Erosznak, ami oly természetesen társul a meztelen szépséghez, és amit oly tavaszi mámorral fedezett föl a meztelen testben a reneszánsz, még csak árnyéka sincs itt. Meztelen szépség még soha nem volt szebb és tökéletes szépségében gyötrelmesebb, mint a Sistina freskóin. (2, 250. old.)

Michelangelo nem ismeri az örömet, a mosoly derűjét - ilyen érzelmeket sohasem ábrázolt. Alakjai tehernek érzik az életet. Nem lázadnak ellene, de örömet sem találnak benne: vannak, mert sorsuk létre ítélte őket. (7, 243. old.)

* Michelangelo témája A Cascinai csata volt, amely az Arno mellett, Pisa közelében folyt le 1364. július 29-én. Azt az epizódot vette alapul, melyet Filippo Villani krónikájában részletesen ismertet. A firenzeiek a júliusi hőségben a parton hagyták fegyvereiket, hogy az Arnóban megfürödjenek. Egyikük észre veszi a pisaiak közeledését, és felriasztja a katonákat, a társait megmentő, majd győzelemre vivő kiáltással: "El vagyunk veszve!" Mindazok után, amiket eddig Michelangelo alkotásaiból megismerhettünk, érthető, hogy éppen ezt az epizódot választotta ki, hiszen alkalmat adott meztelen férfitesteknek a mozgásmotívumok kimeríthetetlen sokaságában való ábrázolására. (...) Itt nyüzsög a ruhátlan emberek izgatott serege, kikászálódva a vízből, a víz fölé hajolva, hogy bajtársát kisegítse, ülő vagy álló helyzetben öltözködve, még a földön fekve, fegyver után nyúlva, és mindez olyan fordulatokban, csavarodásokban, rövidülésekben, ami így egymás mellé sűrítve eddig még sehol sem volt látható.
Michelangelo mozgásban lévő meztelen alakokból álló kompozíciója nem áll előzmények nélkül. Antonio Pollaiuolo két rézkarcát szokták emlegetni vele kapcsolatban, továbbá Verrocchio egy elveszett rajzát, valamint Signorelli Utolsó ítélet-freskóit az orvietói dóm Brizio-kápolnájában, végül saját kentaur-reliefjét is. De mindezeket a műveket most túlszárnyalta az emberi anatómiának és izomfunkcióknak olyan ismeretével, amely bizonyára egyedül Leonardo tudásával volt összemérhető. Az emberi test ábrázolásának ebből a kompendiumából sokan tanultak és Benvenuto Cellini szobrász a kortársak csodálatát abban foglalta össze, hogy Michelangelo kartonja "a világ iskolája".(1, 26. old.)  ­ vissza

** Sixtus-kápolna mennyezete, Az ifjak (Rabszolgák). A mennyezet álarchitektúrája szabad felületeinek kitöltésére és élénkítésére Michelangelo, ahol csak tehette, figurákat helyezett el. Ezeknek semmi közük sincsen az egész alkotás ótestamentumi témájához és tisztán dekoratív szerepet töltenek be. Valamennyiük közül méretben is kiemelkedik húsz fiatal férfiakt, akik a főtémát hordozó, középső képmezők közül a kisebbek négy sarkán ülnek, sőt néha kissé beléjük is nyúlnak. Condivi és Vasari "ignudi"-nak, "mezítelenek"-nek nevezi őket, de szokták "rabszolgák"-ként is említeni. Létezésüket az indokolja, hogy a mennyezet középső szakaszát díszpajzsokkal és girlandokkal díszítsék, ahogyan olyan helységet díszítünk, amelyben valami ünnepélyesre készülnek. Girlandokat tartó angyalok ismeretesek az olasz reneszánsz művészetében, és a tervvázlatok szerint először Michelangelo is angyalokra gondolt. Később azonban egyedülálló megoldásra határozta el magát: a mennyezetet egy sereg pompás férfiakt figurával népesítette be, követve vonzalmát, mely már A Cascinai csata festésekor is hevesen áthatotta. (...) Alakjait igazi, néha féktelenül heves élettel töltötte meg. A kifejlett férfitest teljes erejét mutatja be rajtuk, de finom mintázással elérte, hogy a szép és csupán erőteljes test közötti határt ne hágja át. Az erősen hangsúlyozott körvonalakban elkerült mindenféle merev vonalasságot, mértéktartóan fogják körül a testeket oly módon, ami Michelangelo különleges titka volt. A testek körvonala helyenként páratlan szépségű ritmikus kantinélává kerekedik. Különös hatásúak az arckifejezések. Csak kevesen tevékenykednek élénken, legtöbbjük úgy cselekszik, mintha közben egészen másra gondolna, vagy álmodozva maga elé tekint. Keressünk erre mélyértelmű magyarázatot? Vagy inkább tételezzük fel, hogy hasonultak a prófétákhoz és a szibillákhoz, akik közvetlen szomszédaik? (1, 41.-42. old.)­ vissza

Úgy találta, ő az eszményi férfi, olyan, mint a földre szállt Apolló. Őt ábrázolta egyik (fenn nem maradt) rajzában, neki ajánlott számos költeményt és olyan teljesen befejezett rajzokat is, mint a mitológiai tárgyú Ganümédész, Titüosz, Phaethón és a Gyermek-bacchanália. Barátságuk egészen Michelangelo haláláig tartott. Ha valaki el akart valamit érni Michelangelónál, Cavalierihez kellett fordulnia. Esősorban Cavalieri volt az, aki rábírta, hogy a Szent Péter templom kupolájának famodelljét elkészítse és ő gondoskodott arról, hogy a Capitolium építkezései Michelangelo tervei szerint kerüljenek kivitelezésre.
Az a rajongói megbecsülés, mellyel a majdnem 60 éves ember a szép ifjút körülvette, Condivi tudósítása szerint alkalmat adott már a kortársaknak is, hogy elítéljék érte és fecsegjenek róla. (...)
Kapcsolatuk nyilvánvalóan egyszerre volt érzéki is, szellemi is az egykori platóni tanításnak megfelelően, melyet még ifjúkorában a Mediciek udvarában ismert meg. Condivi is erre utal, mikor ebben a vonatkozásban Szókratésznek Alkibiadész iránti szerelméről ír és hozzáfűzi, Michelangelo sohasem beszélt másképpen a szerelemről, mint ahogyan Platónnál írva van. Bárhogy is volt, Michelangelo lelke az utolsó szerencsétlen firenzei évek után - nem utolsósorban ettől a szerelemtől - újra fellángolt: "Minél jobban izzik a parázs, annál inkább erősíti életemet!" (1, 92-93 old.)

Ezeket a kapcsolatokat el lehet "platonizálni". Így tett még a mester életében Condivi; erre hajlik Cerillo is, amikor így ír: "Ezt az átszellemült férfiszépségért való szinte vallásos imádatú rajongást sokáig hallatlanra vették vagy nem akarták meghatározni; vagy pedig megpróbálták ostobán sértő aggályossággal elleplezni; nem vették figyelembe, hogy a Cavalieri iránt való barátság több mint harminc évig tartott, amikor is a gyönyörű Cavalieri maga is megöregedett, s elvesztette egykori szépségének hasonlíthatatlan varázsát." (2, 254 old.)

Kapcsolatukat Michelangelo szűkebb köre természetesnek fogadta el (tanúsítják ezt azok a baráti levelek, amelyekben Cavalieriról szó esik, s egyáltalán nem előnytelenül az ifjúra nézve); voltak azonban, akik rosszindulatúan értelmezték. (...)
A pletykákra Michelangelo életírója és barátja, Condivi így reflektált: "Szerette a test szépségét, mint olyasvalaki, aki alaposan ismeri azt; ebből aztán egyes érzéki emberek, akik képtelenek megérteni a szépség szeretetét, ha nem buja és becstelen, okot merítettek arra, hogy rosszakat gondoljanak és mondjanak róla; mintha Szokrátész nem szerette volna gyöngéden a gyönyörű ifjút, Alkibiadészt." (2, 277. old.)

Végletes leegyszerűsítésben így lehetne összefoglalni a platonizmusnak, illetve szerelemtanának főbb gondolatait:
Isten szeretetből teremtette a világot, teremtményeibe viszont vágyat ojtott, hogy feléje törekedjenek. Ez a vágy a szeretet, aminek mozgatója a szépség, illetve a szépség utáni vágy. E vágynak három foka van: lehet pusztán érzéki, ez az állaté; lehet eszes, ez az emberé; és lehet intellektuális, ez az angyaloké. A szépség, amin a vágy fölgyúl, Isten visszfénye; minden egyedi szépségben a Szépség ősképe, ideája tükröződik. A szerelem a testi szépségtől lobban föl, de a szellemi szférába kell emelkednie: az egyediben az ideát kell megpillantania. Így lesz a szerelem afféle misztikus út ebben a szemléletben: testiből lelkibe, egyediből az abszolút Szépség szemléletébe. (2, 253. old.)

Az előadás (Varchi 1547 februárjában a firenzei akadémián tartott előadása) világot vet arra, mennyire eszméik kifejezőjének érezték Michelangelót a firenzei újplatonisták. Varchi fejtegetéseinek témája a platóni Erosz. Milyen erőt adott a természet -kérdi-, hogy földi testtel égbe emelkedjünk, emberként megistenüljünk? A szerelmet. De ha a szerelem ilyen nagy jó, hogyan lehet annyi kín és könny szülője? A választ Michelangelo szonettje adja meg: nem a szerelem a hibás, hanem a szerelmes. Ahogyan a rossz szobornak sem a márvány az oka, hanem a szobrász fogyatékos képessége. A szerelemnek fölül kell emelkednie a testen, a boldog szemlélődésig, a legfőbb Szépség látásáig. (2, 285.-286. old.)

Vittorio Colonna 1492-ben született, Itália egyik legelőkelőbb nemesi családjából. Tizenhét éves korában férjhez ment Peschara marcheséjához, a hadvezérhez, aki nem sokat törődött vele. 1535-ben halt meg az ura; a marchesa az irodalomban és a vallásban keresett vigasztalást. 1534-től fogva mindinkább kapcsolatba került a reform-törekvésekkel és azok képviselőivel, s levelezésben állt azokkal a körökkel, amelyek az egyház belső megújhódását kívánták.
1535-ben ismerkedtek meg; barátságuk 1538 őszén mélyült el. Vittoria ekkor negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Francesco de Hollanda így jellemzi: "Egyike Itália, sőt egész Európa, azaz az egész világ leghíresebb és legfölségesebb asszonyainak; minden tettében tiszta, még mindig szép, latinul tud, bölcs, s megvan benne minden erény, ami csak egy nemes hölgynek díszére válhat."
A jellemzésben éppen csak a "még mindig szép" kifejezés vitatható. Vittoria egyáltalán nem volt szép. Férfias, kemény, inkább rideg arca volt. Életírója, aki ismerte, azt mondja róla, tapintatosan, de félreérthetetlenül: "Mikor férjhez ment Pescara márkijához, szellemi képességeinek kifejlesztésére adta magát; mert, minthogy nem rendelkezett különösebb szépséggel, az irodalmat tanulmányozta, hogy szert tegyen ama halhatatlan szépségre, amely nem múlik el, miként a másik." Ez a szellemi szépség ragadta meg Michelangelót.
Condivi írja kapcsolatukról: "Különösképpen szerette Pescara marchesáját, akinek isteni szellemébe szerelmes volt." (2, 284.-285. old.)

Michelangelo talán úgy érezte, egyetlen ember sem értette meg annyira, mint ez az asszony, akinek élete éppen úgy telve volt fájdalomas lemondásokkal, mint az övé.
Míg leveleikre a közöttük lévő tisztán szellemi kapcsolatnak megfelelően a kölcsönös tisztelet hangja jellemző, abban a mintegy 50 szonettben, melyet Michelangelo a marchesának ajánlott, itt-ott szabadjára engedi rajongó képzeletét, mint ahogy ezt a kor költői gyakorlata megkövetelte. A kivételesen nagyszerű asszonynak szóló tiszteleten kívül mást nem szabad bennük feltételezni. Hogy miről szóltak gyakori beszélgetéseik, azt nem tudjuk pontosan, de legnagyobb részük vallási természetű lehetett. (1, 93.-94. old.)